Szinte minden munkahelyen találkozhatunk olyan főnökkel, aki úgy véli, mindenben személyesen részt kell vennie ahhoz, hogy számára elfogadható végeredmény szülessen.

Ez a hozzáállás lehangoló lehet a munkatársakra nézve, sikerélmény hiányában frusztráltak lesznek, s mivel a főnök mindent leszól, kijavít, átír, új ötleteiket inkább el sem mondják, mert a főnöknek úgysem lesz elég jó, mert sosem elégedett azzal, amit az emberei csinálnak. Ráadásul folyamatosan túlterhelt, mindig időzavarral küzd, hiszen mindent magának kell elvégeznie.

A szakirodalomban „mikromenedzselés” szóval illetett jelenség a vezetői delegálás hiányát takarja: a vezető nemcsak irányítja az adott szervezet tevékenységét, hanem az egyes operatív feladatok végrehajtásában is tevékenyen részt vesz. Így persze kevesebb ideje marad a valódi vezetői feladatokra: a stratégiaalkotásra, tervezésre, munkaszervezésre, ellenőrzésre. Emiatt gyakran a működés hatékonysága is érzékelhetően alacsony: hosszú a cég reakcióideje a vevői kérésekre, piaci trendekre adott válaszokban, hiszen mindennek a főnökön kell „keresztülfutnia”. Ez időbe telik – s akár többszörös munkába is, ha a főnök „újracsinálja” azt, amit a munkatársa már el(ő)készített, de ő nem talál elég jónak. Emiatt a vezető is folyamatosan frusztrált, úgy érzi, csak ő forgatja a világ kerekét, nélküle nem jutnának sehova – így aztán nem csoda, hogy mindennel el van késve, kapkod, semmire nincs ideje.

(A cikk a Média-Kábel-Műhold 2012. májusi számában olvasható.)