A sport-televíziózásról Vitray Tamással

A hazai sport-televíziózás legnagyobb alakja nemcsak a sport-, hanem a magyar televíziózás – nyugodtan mondhatjuk – korszakalkotó és stílusteremtő személyisége. Most azonban, az olimpiához közeledvén, csak a sport-televíziózásról kérdezzük, arról a fejlődésről, amely a heti egyszeri Telesporttól a hat sportcsatornáig terjed.

- A sport és a televízió találkozásának pillanatát tekinthetjük egy egészen különös világ megszületésének. De mikor volt a Nagy Bumm, s milyen szakaszokra osztható a fejlődés máig?

Nem volt Nagy Bumm, és a folyamat sem írható le igazán szakaszokban, inkább egy gyorsuló ütemű állandó fejlődés jellemzi. Kezdetleges módon ugyan, de már az 1936-os berlini olimpián ott volt a televízió, s adtak közvetítéseket 1948-ban a londoni olimpiáról is. Akkoriban a televíziónak egyetlen közvetítő-kocsija volt, s létezett ugyan egy stúdiónak nevezett üres hodály, ám minden a közvetítő-kocsiban történt, annak a kameráit vitték fel a „stúdióba”. Az akkori lehetőségek közt még nem is lett volna szabad sportműsort elindítani. Idővel el is halt ez a kezdeményezés, s a Telesport mint önálló műsor csak a hatvanas évek végén tért vissza, heti egy alkalommal 25 percben. Híradószerű műsor volt, egy-két stúdióbeszélgetéssel. De még mindig nagyon szegényes körülmények között. Innen a csúcsra csaknem húsz év múlva jutott a tévé sportja, amikor minden nap volt Telesport, hét közben 25 perc, vasárnap 60 perc, hétfőn 90 perc. A Telesportnak fénykorában 54 munkatársa volt. Aztán mindez a rendszerváltás után fokozatosan zsugorodott, s most a közszolgálati televízióban a sport jelenléte a közvetítéseken kívül annyi, hogy a híradó után vannak sporthírek, és heti talán egy riportműsor. Igaz viszont, hogy a sportcsatornák megjelenésével, már bőven jut hely képernyőkön a sportnak, így e tekintetben a közszolgálati tévé szerepe csökkent.

A nemzetközi sport-televíziózás szempontjából az igazi áttörést az 1960-as római olimpia jelentette. Igaz, némi bosszankodással és csalódással. Az olimpia képeit ugyan továbbíthattuk – sok más országgal együtt – haza, de csak azokat, amelyeket az olaszok a saját hazai képernyőikre is szántak. A korlátlan lehetőségek kora 1972-ben, Münchenben kezdődött el. Akkor már Föld körül keringő műholdak sokasága volt az égen, lényegében bármit közvetíthettünk, s nem lehetett olyan kérésünk, amit a németek ne teljesítettek volna.

- Térjünk vissza kicsit a nyolcvanas évek végének fénykorához. Amibe meglehet, belejátszott, hogy el akarták terelni a már nem éppen sikeres politikáról a figyelmet, de azt hiszem, a fő ok sokkal inkább a sport iránti nagy érdeklődés volt. Ám ha ez igaz, mi okozta a fénykor végét?

Egyfelől a kereskedelmi csatornák megjelenése, melyek fejlődése és szakosodása következtében ma már hat önálló sportcsatorna ontja a sportműsorokat. Ezekkel a közszolgálati tévé nem tudja felvenni a versenyt. Másfelől van egy tévhiedelem, mely szerint a sport nagy tömegeket ültet a képernyők elé.

- Én is ezt hittem.

Tévedett. A sport kifejezetten rétegműsor volt, és az ma is. Nagy nézettséget régen is szinte csak az olimpiák idején tudott produkálni, de ott is csak akkor, ha éppen magyar esélyes szerepelt.

- Mi lesz a jövő? Merre van még útja a fejlődésnek?

Nagyjából már minden fontos dolog ki van találva, én legalábbis azt hiszem. Talán az előfizetős tévében van még lehetőség, amikor a néző dönti el, mikor mit akar látni. Tehát nem kész állandó csatornák szerkesztett műsorfolyamából válogat szörfözéssel, hanem maga állítja össze a saját műsorát. Már inkább a jelen, mint a jövő zenéje, hogy magunk is visszajátszhatjuk a képet, akár lassítva, megállítva is. S talán a jövő az emberi szem védelme érdekében is hozhat még fontos újításokat. Persze kíméli a szemet olykor a tévé kikapcsolása is…

Szále László

(A teljes cikk a Média-Kábel-Műhold 2012. júniusi számában olvasható.)